Peter Jackson meglehetősen odafigyelt a nagy mű befejezésére, bár egyszerre forgatták le a Két Toronyt és a Király Visszatért, a harmadik film minden szempontból túlszárnyalja a középsőt, és egy színvonalas befejezést produkál. Kissé meglepő módon egy visszaemlékezéssel indul a film, a 3-ik filmben még inkább előtérbe kerülő Gollam/Szméagolt láthatjuk, a Gyűrű megtalálásának a pillanatában. Szméagol ekkor még egy normális hobbit, aki barátjával együtt békésen pecázik, de nem telik el két perc, és megöli a társát a frissen talált kincsért. Nagyon jó ez az indítás: nincs az az érzésünk, mintha kettévágtak volna egy filmet, és most indulna a második fele, mert egy új szálat mutat be, abból viszont az egyik legizgalmasabbat, azt, ami a Gyűrű gonosz erejét a legjobban érzékelteti.

Ez az egyetlen jelenet elég ahhoz, hogy 1 év után ismét képbe és hangulatba kerüljünk a Gyűrűk Urával, illetve Tolkien világával kapcsolatban. Ezek után a film lassacskán összeszedegeti a főszereplőinket, az egykori Gyűrű Szövetséget, illetve az őket segítő embereket, tündéket, és hobbitokat. Frodó (Elijah Wood) és Samu (Sean Astin) Szméagol/Gollam (Andy Serkis) vezetésével tartanak Mordor felé, hogy ott bevégezzék a küldetésüket, vagyis, hogy Frodó bevethesse a Végzet Katlanba a Gyűrűt, és ezzel elpusztíthassa Szauron gonosz hatalmát. A másik két hobbit, Pippin (Billy Boyd) és Trufa (Dominic Monaghan) egyelőre még egymás társaságában élvezik az olyan hobbit-örömöket, mint a pipázás, iszogatás, miután az entek védelmében nézték végig Szarumán várának pusztulását. Apropó, Szarumán: Peter Jackson egy ügyes vágással teljesen kihagyta ebből a filmből Szarumánt, illetve az őt játsszó Christopher Lee-t. A Két Torony 7 perces, leforgatott Szarumános jelentét a rendező az utolsó filmre tartogatta, de végül mégiscsak kivágta belőle, míg a Király Visszatér-beli utolsó jelenetét már le sem forgatták. (Lee meglepődött, sőt, meg is sértődött ezek miatt.) Szarumán alakja tehát nem tűnik fel a filmben, csak beszélnek róla, és ez némileg hiányérzetet kelt bennünk.

A többiek viszont a helyükön vannak, és most mintha több idő és hely lenne a szereplők ábrázolására, mint az előző filmben. Nem véletlenül lett ez a film az eddigi leghosszabb a trilógiában, itt most nemcsak nagy csatákra és harcokra, hanem a főbb szereplők érzelmeinek, döntéseinek, egymáshoz való viszonyaiknak az érzékeltetésre is jut elég idő. Gandalf például a bölcs varázslói pozíciója mellett felvállalja a várvédő parancsnok szerepét is, miután Minas Tirith védelmét a gondori helytartó, Denethor már képtelen ellátni. Denethor alakja és elborult elméje is egy olyan szál lesz a filmben, ami megfelelően van árnyalva ahhoz, hogy őt látva igazán félthessük a körülötte levő lényeket, fiát, Faramirt, vagy Pippint, a szolgálatába szegődött hobbitot.
Ha belegondolunk, A Király Visszatér-ben amúgy sem nagyon adódnak nyugodt perceink, a film 201 perce alatt szinte mindvégig izgulnunk kell a hőseinkért, mert vagy egyik csatából a másikba mennek át harcolni (mint Aragorn, Legolas és Gimli) vagy keményen várat védenek (mint Gandalf és Pippin), vagy a legnagyobb veszélyek kíséretében próbálnak eljutni a Gyűrű elpusztításának helyére (mint Frodó és Samu). Az egyes történetszálak jól követhetően és világosan kapcsolódnak egymáshoz, és ami az egyik legfontosabb, ezúttal az érzelmi viszonyulások is elegendő teret kapnak, nemcsak a folyamatos harcok (szemben A Két Toronnyal).

Persze azért itt is a hatalmas léptékű csatajelenetek lettek az igazi főszereplők, hiszen nemcsak Minas Tirith várának védelmét, hanem a Fehér Város melletti Pelennor-mezei csatát is végigizgulhatjuk, és akkor még nem szóltunk Aragorn utolsó, Szauron-félrevezető akciójáról. De valami miatt most ezeket a nagyszabású harcokat is jobban viseljük, mint a Két Torony Helm-Szurdoki csatáját viseltük egy évvel ezelőtt, talán, mivel most nem a nagy hanggal szétloccsanó orkokon van a fő hangsúly, hanem ehelyett sokféle felállásban küzdenek meg "a mieink" (emberek, a Szövetség néhány tagjának támogatásával) az ellenséggel, ami szintén többféle formában támad. Akárhogyan is, nagyon izgalmasak a csatajelenetek (jó sokáig is tartanak), olyannyira, hogy időnként bele is fáradunk a sok izgalomba, és alig várjuk már, hogy hobbit barátaink egy kicsit nyugisabb történetszálára kapcsoljunk át. Ami pedig csak látszólag nyugisabb, mivel ez a könyv, illetve ez a film tartogat a legtöbbet abból a vonalból, amit úgy hívhatnánk, hogy a "Gyűrű kísértő ereje". És ez tulajdonképpen a trilógia veleje is: a legfőbb Gonosz által kovácsolt valami időtlenül képes tönkretenni a vele kapcsolatba kerülőket, borzasztó hatalmának szinte senki sem képes ellenállni, ez az, ami Frodó küldetésének a végefelé kezdi teljesen elszívni a hobbit erejét, elferdíteni az akaratát, és ez az, ami egy érző lényből, Szméagolból megszállott gnómot, Gollamot csinált. Elijah Wood, a továbbra is a legtökéletesebb Frodó-színész, hibátlanul játssza el, érzékelteti, sejteti és mutatja be a Gyűrű folyamatos kísértésében levő Frodó érzéseit, a kedves és bátor hobbitot, aki az erejét többszörösen meghaladó küldetést vállalt magára. Nagyon jól játszik, tényleg, utoljára a Gyűrű Szövetségében láttunk tőle hasonlót. Samu, Frodó leghűségesebb szolgája és barátja szintén egy rendesen árnyalt személyiségképet kap ebben a filmben, sőt, kissé meglepő módon szinte az egyik legfontosabb szereplővé növi ki magát.
Persze nem mindegyik szereplő kap annyi jelenlétet és figyelmet Jackson rendezőtől, mint amit várnánk, így jár például Arwen, Aragorn tünde-szerelme, vagy Faramir is, de szívesen láttuk volna többször Galadrielt (Cate Blanchett), és Éowynt (Miranda Otto), Théoden király unokahúgát is. Közülük talán Arwen alakja a leginkább visszafogott a filmben, mert miközben tudjuk, hogy a halandóságot akarja választani Aragorn kedvéért, nem látjuk, amikor ez megtörténik, és azt sem értjük, az ő sorsa miért lesz egyszerre összekapcsolva a Gyűrű sorsával. Mintha egy kicsit felszínesen kezelné őt a film, ami azért is nagy kár, mert Liv Tyler elképesztően gyönyörű ebben a szerepben.

Mindent egybevetve azért nincs sok hiányérzetünk A Király Visszatérrel kapcsolatban, mivel mindent megkaptunk tőle, amire számíthattunk, sőt, a Két Torony-féle csalódás után még többet is. Minden a szép emlékű Gyűrű Szövetségére emlékeztet minket, azzal a különbséggel, hogy, ha lehetséges, egy még gazdagabb világot, több spirituális élményt, még több izgalmat (egy fokkal kevesebb szerelmet) és egy másfajta hangulatot kaptunk. Ahogy fokozódott a történet feszültsége, ahogy egyre közelebb kerültünk Középfölde sorsának a pozitív vagy negatív megpecsételődéséhez, és ahogy egyre jobban láthatóvá vált a Gyűrű hatása a Gyűrűhordozóra, úgy vált minden mozdulat és tett sorsdöntővé, és úgy lett az utolsó film a legkomolyabb a trilógiában. A szó minden értelmében.

Vége lett hát a Gyűrűk Ura-trilógiának, elkészült a 10 órás anyag (ami a különleges DVD-kiadásban elvileg még hosszabb is lesz), megvalósult Peter Jackson álma, és Tolkien csodálatos világa immáron teljes terjedelemben film formájában is elérhető lesz. Néhány hónap múlva már senki sem állíthatja meg a Tolkien-rajongókat abban, hogy ne töltsenek el egy szó szerint fél napot a DVD-lejátszójukkal, azon belül pedig Peter Jackson trilógiájával. Szép munka, rendes befejezés, elégedett nézők, megnyugodott Tolkien-hívek. Mindenki boldog, mindenki örül, a legjobban maga Jackson, de neki minden oka meg is van rá.
Most már nem kell többet egy évet várnunk a folytatásos Gyűrűk Ura-darabokra, mert "elkészült a nagy mű, igen". Bár úgy hírlik, hogy Jackson tervezi a Babó (The Hobbit) c. Tolkien-könyv megfilmesítését is, úgyhogy azért ne szomorkodjunk nagyon.