A Régi Idők
A régi időkről álmodom
a legrégibb emlékekről
a régi időkről beszélek
a legöregebb Atyáról
a régi időkről éneklek
és a virradó Sötétségről.
Nód földjén, hol az Édenkert Fénye
megvilágította az éjszakai eget
s szüleink könnyei
záporoztak
a földre.
Mindegyikünk, a maga módján,
élni próbált
s táplálékot szerezni a földből.
És én, elsőszülött Káin, én,
hegyes eszközökkel
elültettem a sötét magvakat
megöntöztem földjüket
vigyáztam rájuk, figyeltem, ahogy nőttek.
És Ábel, másodszülött Ábel
az állatokra vigyázott,
segítette véres születésüket,
etette őket,
figyelte, ahogy nőttek.
Szerettem őt,
fivéremet,
Ő volt a legokosabb.
A legkedvesebb.
A legerősebb.
Benne volt
minden örömöm.
S akkor egy napon
Atyánk azt mondta nekünk
Káin, Ábel,
áldozatot kell bemutatnotok a Mindenhatónak,
ajándékot abból,
mi nektek kedves.
És én, elsőszülött Káin, én
összegyűjtöttem a gyenge gyökereket,
a legszebb gyümölcsöket,
a legillatosabb füveket.
És Ábel, másodszülött Ábel,
levágta a legifjabb,
a legerősebb,
a legkedvesebb állatait.
Atyánk oltárára
letettük áldozatunkat
s tüzet gyújtottunk alatta
és néztük, amint a füst
felvitte őket a Mindenhatóhoz.
Ábelnek, a másodszülöttnek áldozata
tetszett Istennek
s Ő megáldotta Ábelt.
S én, elsőszülött Káin, én
szidalmazást kaptam,
mert áldozatom értéktelen volt.
Néztem Ábel áldozatát,
mely még füstölt, a húst, a vért.
Sírtam, arcomat kezeimbe temetve,
Imádkoztam éjjel és nappal.
S mikor Atyánk azt mondta,
itt az idő
az újabb áldozatra
És Ábel
a legfiatalabbakat,
a legkedvesebbeket,
a legszeretettebbeket
vezette az áldozati máglyára
Én nem hoztam el
a legfiatalabbakat,
a legkedvesebbeket,
mert tudtam,
hogy a Mindenható nem akarná őket.
És fivérem,
szeretett Ábel
azt mondta nekem
"Káin, nem hoztál
áldozatot,
ajándékot abból,
mi neked kedves,
hogy az Úr oltárán égjen."
Örömkönnyeket sírtam amint,
hegyes eszközökkel,
feláldoztam azt,
ami számomra
a legkedvesebb volt:
a fivéremet.
A Káiniták története
Kezdetben csak Káin létezett.
Káin, ki szeretetből feláldozta testvérét.
Káin, a kitaszított.
Káin, kinek átka az örök halhatatlanság.
Káin, kinek átka a vérre vágyakozás.
Káin az, kitől mindannyian származunk.
Nemzőnk nemzője.
Káin egy koron át Nód földjén élt,
Magányosan szenvedve.
Egy koron keresztül egyedül maradt.
De az emlékek múlása elfojtotta bánatát.
És így visszatért a halandók világába,
A halandók világába,
A világba, melyet testvére, s annak gyermekei teremtettek.
Visszatért, s örömmel fogadták.
A halandók látták az erejét, s tisztelték, imádták érte.
Hatalmas városuk uralkodójává tették,
Az Első Városévá, melynek neve Énok.
A Második és Harmadik Generáció
Habár egy hatalmas nemzet uralkodójává vált, mégis egyedül volt,
Mert senki nem volt hozzá hasonló. Bánata újra csak nőtt.
Ekkor újabb bűnt követett el, mert utódokat nemzett,
Kik mindössze hárman voltak.
Ám ők is utódokat nemzettek, Káin unokáit.
Ekkor Káin így szólt: "Legyen vége ennek a bűnnek. Nem lesz több."
S mivel Káin szava volt a törvény utódai engedelmeskedtek neki.
A város korokon keresztül állt,
S egy hatalmas birodalom központjává vált.
A Nagy Özönvíz
Ekkor következett a nagy Özönvíz, mely elárasztotta a földet.
A város elpusztult,
Az ott élő emberek meghaltak.
Káint ismét rabul ejtette a szomorúság, s ismét visszavonult magányába.
A pusztaságba vándorolt,
S magára hagyta utódait, végzetükre bízva őket.
Ők megkeresték, s könyörögtek neki, térjen vissza,
Segítsen nekik újjáépíteni a várost.
De Káin nem akart visszatérni velük,
Mondván az Özönvíz büntetés volt,
Amiért visszatért az élők világába
És tönkretette az igaz törvényt.
Az Első Bukás
Így Gyermekei egyedül tértek vissza a halandókhoz,
S kijelentették, hogy ők az új uralkodók.
Mindegyikük saját nemzetséget alapított,
Káin dicsőségére,
Azonban nem rendelkeztek az ő bölcsességével vagy önuralmával.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
